A repülő út elég fárasztó volt. Egy középkorú nő ült mellém aki elmesélte élete történetèt. Fogjuk rá, hogy úgy élt mint egy kém mert mindent kideritett ami szerinte nem volt igaz. És végül mindig neki lett igaza. Bíztatott arra, hogy mindig álljak ki az igazamért. Kedves volt. A gépem leszállt.Elbúcsúztam a nőtől. Félelem járta át a testemet, a hasam ököl méretűre húzodott össze. Egy srác segített levenni a táskáimat. Majd elindultam kifele a gépből. Az emberek nyüzsögtek a reptéren mint egy hangyabolyban a dolgos hanygák. Kerestem a nevemet egy táblán, mert anyának azt mondták, hogy csinálnak apáék egy névtáblát, hogy megtaláljam őket. Mivel Soixhiroról is csak tizenhat évvel ezelötti képeket láttam. Elbambultam. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy zuhanok a föld felé és bevertem a fejemet valamibe de ahogy kezdtem feleszmélni a hirtelen történt dolgokból inkább azt mondanám, hogy lefejeltem valakit. Én a földre estem neki meg kiestek a könyvei a kezéből.
-Jobban is vigyázhatnál szőke!-ordította le a fejemet az áldozatom aki egy magas barna hajú sármos fiú volt.
-Ne haragud, nem figyeltem!-mentegetőztem.
-Mások nézz az orrod elé!-ordított még mindig. Gyorsan összeszedte a könyveit és elsietett. Mekkora egy bunkó mondtam, hogy véletlen volt. Frusztrált voltam. Felálltam a hideg betonról fogtam a táskáimat és tovább kerestem. Majd megpillantottam egy fehértáblát amire fekete alkoholos filccel volt rá írva Katherina Love. Ott voltak. Azt hiszem pont az ő kezében volt a tábla. Ránézésre elég fiatalnak tűnik, sármos volt, hosszú térdig erő kabát volt rajta büszkeség járta át szívemet, hogy ő az én apukám. Erőt vettem magamon. Elindultam. De, hogyan köszönjek nekik? És ha nem lesz közös témánk és beáll a kínis csönd?
Megálltam pont előttük, de nem jött ki hang a számból. Ott álltam elöttük mint egy idióta, ők meg csak furcsán pislogtak rám.
-Szőke?! Te követsz?-morogta a srác akivel az elöbb ütköztem.
-Nem, dehogy is! Katherina Love vagyok.-magyaráztam.
-Nem! Az nem lehet!-ugrott ki az ér a homlokán az idegessétől.
-Pedig mégis.-húztam el az é betűt. Ledobtam a táskáimat és apám nyakába ugrottam. Annyira boldog voltam, hogy végre láthatom. Csak pár másodpercel kèsőbb eszméltem fel, hogy az idegeneket sem ölelgetem az utcán és számomra mèg ő is az. Nincs arra szó, hogy mennyire rosszul éreztem magamat amikor az iskolában családi nap volt, képeket kellett bevinni a közeli rokonokról mivel nagyszüleim meghaltak anya részèről még születésem előtt ezért csak anyáról és rólam volt kép. Annyira rossz volt nézni a másik boldog családokat.
-Bocsánat nem akartam...
-Semmi baj.-ült boldog mosoly az arcára.-Bemutatom a család ezen részét. Ő itt a lányom Gina tizenhárom éves. Ő Light a fiam akivel ezek szerint már találkoztál kicsit mogorva és sokszor modortalan. Ne haragudj rá.-magyarázkodott.-A feleségem otthon van és főz nekünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése